Húgom van, tehát nem én örököltem a ruhákat. Én voltam az, aki kapta az új ruhát. De még ez sem pontos. Mert ha én kaptam, kapott Hugi is, csak más színben. Egyenlőség volt és szerettek minket egyformának öltöztetni. Ettől édesek voltunk és mindenkinek üzentük, hogy ez egy csapat. Fel sem merült más. A húgom által viselt szín viszont mindig jobban tetszett.

Kislány koromban billegtem a tükör előtt. A család, régi színész barátjának panaszkodott: Kamilka, ez a kislány mindig a tüköt előtt áll, mit csináljunk? Feleki azt válaszolta: jól teszi!

A 70-es 80-as években nem volt ruha és választék bőség. Viszont szerettük a szépet. Édesanyám nagynénje varrónő volt, cérnák és gombostűk között nőtt fel, maga is ügyesen varrogatott. Nálunk is stószban állt a Burda magazin, nemcsak nadrág, blézer, még kabát is került ki a keze alól. Lábbal hajtós varrógépünk volt. varrni, kötni, kicsit horgolni is megtanultam.

Az iskolában kötelező volt a köpeny, egyformák voltunk, nem volt flancolás, nem volt stílus. Alföldi papucs, répa nadrág, aktatáska gimiben, csókálló Mystic rúzs (nem értettem miért nem áll jók a fukszia?), szivárványos rombusz fülbevaló, ezek voltak a menő divatcikkek.

Az egyetemen szoknyás voltam és körömcipős. Egy zöld szemceruza, kész.

Anyuka lettem, két kisgyerek: praktikusság, kényelem.

Jöttek a kórházi évek: fehér köpeny, később a műtőben az egyenzöld. Választhattál rózsaszín és világoskék műtős sapka közül.

A pszichiáter pálya módosította az öltözködésemet is, a munkahelyi dresszkód nagyon színes lehetett. Mégis 15 év tudattalan keresgetés, próbálgatás jött. Elvileg szabad utat kaptam és az öltözködés önkifejezési eszköz, nem? Gyakorlatban mégis a  “szép legyen de főleg kényelmes” tábor zászlaja alá tartoztam, vettem-hordtam, amit láttam és találtam mindennemű koncepció nélkül. Volt szürke korszakom, mert az elegáns ugye. Ha ünnepi, akkor kisfekete.

Újra szabok-varrok. Stílustanácsadóként lehetetlen, hogy csak abból főzzek, amit a boltban, turiban, vásárokon, csereberéken találok. A konfekcióméret nagyon kevesekre jó. A tárgyak körforgásához az is hozzá tartozik, hogy ha kell, a ruhákat magunkra alakítsuk.  Az én testemre. Rám. Az én bőröm formájára. Akkor lesz teljesen én-s. Az enyém.  Ez nem bekebelezés vagy birtoklási vágy. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem belenyugszom abba, hogy valami baj van velem, mert semmi nem passzol rám, hanem szó szerint alakítom az életem, kezembe veszem a dolgokat. Formálom a környzetem. A ruhát, ami rajtam van.

A mostani varrógépünk már elektromos, de így is 30 éves. Vigyázunk rá, az alapöltéseket szépen viszi. Biztos nem varr csodálatosan, nincs rajta automata szálhúzás szabályozó, nincs digitális programgomb, nincs rajta unikornis szarv. De bevenni, leengedni, felhajtani, kiengedni lehet vele.

Rátaláltam a stílusomra? Aktuálisan igen. Boldogan nyitom ki reggel a szekrényemet és a “nincs-egy-göncöm-sem” helyett azt mondom nekik: “helló kicsidrágáim, ma ki jön velem?” Igen! Megérkeztem? Nem, a kaland csak most kezdődik. Úgy hívják, stíluspszichológia.

Kép: Instagram, @the.whitecube