Ruháinkra megszokásból tárgyként gondolunk, de a valóság az, hogy az öltözék a test kiterjesztése. Nemcsak a külvilághoz kapcsolódunk vele, de el is választ attól. A ruha a határ az én és a nem-én között. Kiemel vagy véd, megmutat vagy eltakar, a ruha a második bőrünk.

Ahogy felöltözünk hat ránk, megváltoztat, tesz valamilyenné. Fordítva is igaz: ruhákkal üzenünk a szavak előtt: ki vagyok, hova tartok, hogy érzem magam.

Ezzel az interjú sorozattal az öltözködés erejét mutatom meg, ez a #MÁSODIKBŐRÜNK.

„Televíziós újságíró vagyok 1997 óta, riporter, amerikai tudósító és különféle hír- és hírháttér műsorokban műsorvezető, mostanában elsősorban üzleti és közéleti beszélgetések, konferenciák háziasszonya. A megjelenésem emiatt a nyilvánosságban, a képernyőn elképesztően vegyes volt az elmúlt negyed évszázadban, a katonai nadrág-gázmaszk kombótól a férfiasan egyszerű, hírműsorvezetős zakókon át a tűzpiros tűsarkúval miniruhákig. Egyetlen dolog volt állandó: soha nem voltam hajlandó felvenni olyasmit, amiben nem éreztem magam önazonosnak. Ebben nem ismertem kompromisszumot a stylistokkal.

Két mottón van, az egyik egy Alexander von Humboldt idézet: „Azoknak az embereknek a világnézete a legveszélyesebb, akik nem nézték meg a világot.”  A másik: vagyok, aki vagyok.”

Krisztával először a múlt évezredben találkoztunk.

Én lelkes és friss gyermekorvos, ő lelkes és friss újságíró. Egy busznyi krónikus betegséggel küzdő kisgyereket kísértünk nyaralni Makarska-ra. Megtanultuk, hogy semmi nem kapcsol össze jobban két embert, mint a komfortzónán kívüli élmények.

Azóta eltelt egy emberöltő, de ha találkozunk, megint lelkesek vagyunk és frissek, mint az elején. Kriszta épp olyan mint volt, karcsú, könnyed, igényes és magabiztos. Az egyedül jelentős változás a megjelenésében, hogy az anno signature look fiúsan-rövid haját elegáns dámásra növesztette.

Hát persze, hogy érdekel kapcsolata a ruhásszekrényével!

Milyen érzést adnak Neked a ruháid?

Egyfelől valamiféle pozitív visszacsatolást arról, hogy huszonéves korom óta nem igazán változott az alkatom és a súlyom… vannak nagyon régi ruhadarabjaim, onnan látom ezt. Másfelől egy azonnali, direkt üzenet lehetőségét a világ felé picit arról, hogy milyen a habitusom, az ízlésvilágom, sőt, meg merem kockáztatni: picit az értékrendemet is jelezhetem a külsőmmel. Például nagyon idegenkedem a drága, nagynevű márkáktól és soha nem veszek olyan ruhadarabot, amin logó van vagy brand név, kivéve bizonyos cipőket, például a Martens bakancsaimat. Nekem a ruha nem státuszszimbólum. Inkább egy üzenet rólam, nem a gönceim áráról. Ugyanakkor, ha teljesen őszinte szeretnék lenni, van, amiben nem tudom levetkőzni a sznobságomat: például nekem az „igazi” bakancs csakis Martens. Pedig ma már ezer más klassz bakancsot is lehet kapni. Ez nyilván inkább valamiféle üzenet magamról, a fiatalkorom emlékeiről, az összetartozás érzéséről bizonyos, underground hangulatú szubkultúrákkal. Ami az én koromban talán kicsit vicces is….

Mi a kedvenc darabod és miért?

Talán nem is egy darab, hanem két konkrét műfaj: a bokáig érő szoknyákat imádom és a tornacipőket. Ügyesen és néha rendhagyó módon variálom-kombinálom mindkettőt aszerint, hogy mit kíván meg a helyzet, hiszen azért persze tudok adekvátan viselkedni: földig érő farmerszoknyát üzletasszony blúzzal, gyönyörű selyemszoknyát egyszerű trikóval, elegáns nadrágot tornacipővel. Szerencse, hogy ma már lehet ilyesmit csinálni nőknek is, férfiaknak is, gondolj csak a végtelenül vicces zoknikra, amik kikandikálnak csúcsvállalatok vezetőinél konferenciákon. Az én belső megélésem szerint a megoldásaim nem diszharmóniát vagy ízlésficamot sugároznak, hanem egyfajta kikacsintást, szabadságot arra az üzenetre, hogy vagyok, aki vagyok. Nem szoktam sokat töprengeni a gardróbban még nagy, látványos rendezvények előtt sem azon, hogy mit vegyek fel. Hamar eldöntöm, és ritkán cserélek másik szettre.

Van-e ruhadarabod, amihez különleges történet kapcsol?

Nagyon sokáig őrizgettem egy a katonazöld, sokzsebes nadrágot, amit tudósítóként Afganisztánban hordtam minden nap. Semmi okom nem volt erre, valami romantikus elképzelés lehetett ez bennem arról, hogy egy haditudósító hogyan öltözik, hogy a CNN vagy a BBC női riporterei hogy néznek ki ilyen szitukban… ma már kicsit nevetek ezen persze. Tökéletesen megfelelt volna egy kék farmer is, de ragaszkodtam a zöld, katonás nadrághoz. Valahányszor a kabuli forgatás után Pesten felvettem, mindig újra átéltem a 2003-as utunk megdöbbentő, megrázó, néhol felemelő élményeit. Ezen kívül érdekes módon nem a saját ruháim, hanem a gyerekeim egy-egy darabja maradt meg nagyon éles emlékként. A lányom első virágos ruhája, a fiam szintén sokzsebes, nagyon menő gatyája négyévesen… sokat el is tettem emlékbe, mindig nevetnek rajta, milyen szentimentális vagyok.

Üzen-e valamit a világnézetedről az öltözködésed?

Azt remélem, hogy leginkább arról üzen. És a belső változásaimról is. Figyelek arra persze, hogy úgy érezzem, hogy jól áll, amit felveszek, de a divatot nem követem, sajnos nem érdekel, pedig picit érdekelhetne jobban. Ami nagyon jellemző rám: nem veszek drága, márkás ruhákat. Ebben nincs igazam feltétlenül, ezt tudom jól, erről még mesélek kicsit később. Hiszen a drágább, minőségibb darabok igényességről tehetnek tanúbizonyságot és jobban kímélik a bolygót is, hiszen tartósabbak a fillérekből gyártott daraboknál. Igyekszem egy harmadik utat követni: egyedi darabokat keresni „titkos” helyeken. Magyar tervezőknél, pop-up boltokban, ahol kevés darab van mindenből, vagy külföldön, kis boltokban, turikban és kirakodó vásárokon is. Titkos elégedettséggel tölt el, amikor valaki azt kérdezi, hol vettem például a szoknyámat, és azt válaszolom, ez az egy volt belőle…. varratni is szoktam néha, barátnőim és stylistok is segítettek már ebben, de kevés hozzá a türelmem sajnos. Apropó, stylistok: sokáig meglehetősen rossz volt a viszonyom velük, pont azért, mert engem nem a divat érdekel vagy hogy „mit illik” egy adott közegben, hanem az önkifejezés. Az viszont nagyon markánsan. Persze a különféle tévéműsorokban muszáj kompromisszumokat kötni, ezért évekig harcolgattam a stylistokkal. Egy-egy adásra teljesen elromlott a kedvem, sőt, a teljesítményem, ha olyasmit erőltettek rám, amiben idegenül éreztem magam. Még akkor is, ha állítólag jól állt. Hamar rájöttem, hogy emiatt nagyon kell figyelnem arra, hogy ne vegyek fel soha olyat, ami csak annak tetszik, aki rám adja, miközben nekem nem: hiszen vagyok, aki vagyok, és tudom, hogy ki vagyok. Nem modell, nem próbababa, hanem egy tökéletlen ember tökéletlen külsővel, de belső öszhanggal.

Aztán érkezett az életembe egy olyan stylist, Bíró Barbara az ATV-nél, aki pontosan értette, hogy az önazonosság nekem mennyire fontos. Ő volt az, aki emiatt tudott is változtatni rajtam. Az ízlésemen és azon is, hogy mit szeretnék magamról üzenni az öltözködéssel. Korábban sokáig meglehetősen fiús „imidzsem” volt, de az évekkel sokat lágyultam, változtam, valahogy nőiesebb is lettem. Ezek belső folyamatok voltak, a külsőmön nem nagyon látszott mindez azon túl, hogy megnövesztettem a hajamat. De Barbara észrevette a változást. Tiszteletben tartotta a vonzódásomat a polgárpukkasztáshoz, miközben nőt varázsolt belőlem a képernyőn. Ő volt az, aki értette, hogy a ruhák elsődleges feladata számomra csakis az önkifejezés, nem a megfelelés. Akár épp a változások kifejezése.

Hogy változtatta meg a karantén a viszonyodat az öltözködéssel?

Ahogyan mindenki más, én is drasztikusan csökkentettem a fogyasztásomat természetesen. És szerencsére ez így is maradt egyelőre.

Nekem sok szempontból nagyon jót tett a karantén, segített ez a kemény helyzet elmélyülni, átértékelni, hogy nekem mi fontos, mi nem. A ruhavásárlás lett az egyik, amiről úgy döntöttem, indokolatlan mértékben csináltam korábban és ma már igazán mindenem megvan, bármilyen alkalomra fel tudok venni valamit.

De néha rámjön az őrület, főleg amikor nem vagyok épp jól és „bevásárolok”. De van egy remek, új szokásom ehhez: online vásárolok. És mire megérkeznek a ruhák, elszégyellem magam és visszaküldöm mindet vagy szinte mindet. A lányom szerint ne legyek erre túl büszke, mert ugyan a családi büdzsét így tényleg kímélem, de a bolygót a szállításokkal egyáltalán nem.  

Mi volt a legnagyobb öltözködési bakid?

Már említettem korábban és ez nem is baki sajnos, hanem egy igazi rossz szemlélet a részemről: a teljes elzárkózásom a drágább ruhák vásárlásától. Ezen igyekszem a jövőben változtatni: vegyek inkább kevesebbet, de igazán minőségit és igazán eredetit. A márkanevek és logók kerülését azért mindenképp megtartom! Az olcsóbb darabok előnye korábban részben az volt számomra, hogy nagyon gyakran kellett változatosan megjelennem kamerák előtt vagy különféle színpadokon. Akkor azt gondoltam, nem jelenhetnek meg túl gyakran ugyanabban, de mégsem költhetem minden pénzemet ruhákra. Ma viszont már mást gondolok arról is, hogy mennyire kell változatosan megjelenni és úgy tenni, mintha az embernek minden napra lenne egy új ruhája. Ez butaság, káros a környezetnek és társadalmilag is igazságtalan, mert a „fast fashion” egyes szereplői rabszolgaként dolgoztatnak a harmadik világban varrónőket. Ma már az Oscar gálára egyes színésznők felveszik ugyanazt, amiben korábban is szerepeltek a gálán. Jackie Kennedynek is volt egy „kis feketéje,” amiben éveken át fotózták különféle eseményeken. Nem kell ezer ruha, de ami van, legyen jó. És az sem hátrány, ha az ember azt érezheti: lám, a kis feketém tíz évvel később még mindig pontosan ugyanúgy áll rajtam!

Mit veszel legközelebb?

Kaptam egy nevet valakitől, akihez ezúttal én mentem oda, hogy honnan van a messziről is ordítóan jó minőségű, szépen varrt zakója. Egy magyar tervező kártyáját nyomta a kezembe. Még a végén lehet, hogy stílustanácsokat is elfogadok!

Kriszta, köszönöm szépen!