Ruháinkra megszokásból tárgyként gondolunk, de a valóság az, hogy az öltözék a test kiterjesztése. Nemcsak a külvilághoz kapcsolódunk vele, de el is választ attól. A ruha a határ az én és a nem-én között. Kiemel vagy véd, megmutat vagy eltakar, a ruha a második bőrünk.

Ahogy felöltözünk hat ránk, megváltoztat, tesz valamilyenné. Fordítva is igaz: ruhákkal üzenünk a szavak előtt: ki vagyok, hova tartok, hogy érzem magam.

Ezzel az interjú sorozattal az öltözködés erejét mutatom meg, ez a #MÁSODIKBŐRÜNK.

Kittivel kollágák voltunk az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, vagyis Lipóton. Barátok lettünk, később szétnőttünk és bár mindig követtem az ívet amit munkájával, könyveivel, a színpadokkal, a beszélgetéseivel bejár, sokáig nem láttuk egymást.

Ez az interjú azonban kihagyhatatlan apropója annak, hogy megint találkozzunk és “fuck covid”, egymás nyakába ugorjunk.

Nagyon és mindig érdekel, hogy éli meg egy nő, ha egyszerre szép és okos is.

Elegáns, kényelmes, letisztult, igényes, visszafogott, pasztell és alapszínek, sálak és a signature look fehér ing. Ilyen a munkájában, ilyen a megjelenésében, ilyen a mindennapokban.

Ars poetica-ja, hogy a külső ne vigye el a tartalmat.

Kittivel a komfortjában és önazonosságban őt támogató ruhatáráról beszélgettünk.

Milyen érzést adnak Neked a ruháid?

A legelső ami az eszembe jut, hogy kényelmet adjon, de lehet hogy ez már életkori dolog is. Huszonéves koromban nem is volt lapos talpú cipőm, még csizmám sem.  Már sokszor hordok sportcipőt, olyan szépek vannak, szinte már nem is sportcipő. Ezekből jó talpkikészítésű, igényes darabokat veszek. Ruhákkal ugyanígy: ami túl feszes vagy feszengve kellene tartani benne magam, szóba sem jön. Adjon magabiztosságot és eleganciát – a legtöbb ruhám ezt ad -, vagy nem veszem fel. Amit felveszek, az nagyon engem képvisel, önazonos, kiforrott stílusom van.

Mi a kedvenc darabod és miért?

Van kedvenc sportcipőm, kedvenc magassarkúm, van kedvenc nadrágom és kedvenc blúzom is, pulóverem, kabátom.  Sportosan elegáns vagy tényleg elegáns. Attól is függ hogy dolgozom-e vagy nem. Ha előadok, akkor kényelmeset, sportosan elegánsat veszek, mert abban érzem otthonosan magam a színpadon. Ha elegáns rendezvényre megyek, ahol még a büféslányon is magassarkú van, akkor nagyon szeretem a selymeket. Egy konkrét kedvencet nehéz mondani, de ha kell egy ilyen alapdarab, akkor az fehér blúz. Szerintem körülbelül huszonöt fehér blúzom van. Különféle anyagúak, szabásúak. Így van: ha azt kérdezed tőlem, mi a jolly joker, akkor az egy jó szabású fehét blúz. Van kedvenc blúzom, selyem anyag, gyönyörű esésű, különleges gombokkal, az elegáns. Van olyan, amiből rögtön hármat vettem, elöl vászon, az ujja és a háta pamutanyag, a mérete olyan pontos, mintha rám szabták volna, Ahogy simul a testre, közben nem feszengsz benne, imádom, csoda a gallérja, szépen áll, de nem merev. Amerikában találtam rá a márkára – sokat kombinál fekete-fehér színnel, amit nagyon szeretek -, ott megfizethető kategória. Amikor itt nyitottak üzletet, már nem tetszett, túlárazott volt, színes lett, nem szólított meg annyira.

Szóval akkor érzem magam a legjobban, ha fehér blúz van rajtam. Mindehova jó, elegáns is tud lenni, sportos is, attól függ mivel veszem fel, farmer vagy szövetnadrág.

Van-e ruhadarabod, amihez különleges történet kapcsol?

Egy történet jut eszembe. Olyan összejövetel volt, ahol tombolt a sznobizmus. Az alkalmat nem én kerestem, talán ovis vagy iskolás rendezvény lehetett. A nőkön csüngtek a logók, volt olyan, hogy ránézésre egymillió forint volt rajta. Valaki nagyon megdícsérte a nadrágot, ami rajtam volt, jajj de jó, hol vettem. Biztos voltam benne, hogy azt gondolja, valamelyik Andrássy úti szalont fogom mondani. Amikor megtudta, hogy egy olasz butikban, hatezer forintért, nagyon vicces volt a meglepődést látni rajta. Mert őszintén, semmi érdemi különbség nem volt az ő és az én nadrágom között, az enyémet nem cseréltem volna el semmi pénzért. A több százezer forintos darabok a nagy szalonokból sokszor nem is tetszenek. Akkor sem venném meg, ha tudnám, de az elveim miatt nem adnék ennyit érte. De ez érdekes élmény volt. Az olasz öltözködési stílus egyébként nagyon tetszik, Olaszországban bármelyik butikba bemegyek, mindig tudok venni valamit, tetszik is és jó az ár-érték arányuk.

Üzen-e az öltözködésed a világnézetedről, elveidről?

Nem túl sok szín és letisztultság. Nemes egyszerűségnek is nevezhetném, mindehol ezt képviselem, emberileg is, az előadásaimban is. Közérthető, letisztult, szinte a vidéki ember egyszerűsége. Miközben a fővárosban szertek élni, nem felejtek el olyan alapvető dolgokat, mint a közvetlenség. Nem szeretem a faksznit, utálom a sznobizmust, utálom a fölösleges sallangokat, kényelmetlenül is érzem magam ilyen közegben. Ez a szakmában is megjelenik, kerülöm a fölösleges idegen szavakat, a tudományoskodást. Azt gondolom hogy azt a letisztult egyszerűséget és igényességet mutatom a munkámban, ami az öltözékemen is megjelenik.

Fekete. fehér, bézs, szürke, sötétkék. Ez a ruhatáram 90 százaléka. Mostanában egy kis barna, középbarna, csokoládé, kis korall, apró lépések. Ezek mind jó minőségű, igényes anyagok, több évig tudom hordani őket és bármit bármivel tudok kombinálni.

Hogyan változtatta meg a karantén a viszonyodat a ruhákkal?

Sok pihe-puha, szabadidős együttesem lett, bézs, világoskék szettek. Szép otthoni darabok, kellemes, laza esésű nadrágok, felsők. Kutyánk is lett közben – aztán még egy, hogy az első ne unatkozzon -, aranyos kis gombócok. Ez életmód változást hozott, napi többszöri sétát. Nem nagy séta – ők nem sétálnak sokat -, de mégis le kell menni az utcára. Kényelmes, szaladgálós, felkapható ruhák jöttek, gumizott derekú, puha anyagúak, ami nem igénytelen, csak kényelmes. Ja és persze, még néhány sportcipő.

Legnagyobb öltözködési bakid?

80-as évek végén voltam kora tizenéves, azokat a hibákat hagyjuk. Neonszínű pulóvereket gyártottak, azt hittük rendben van, de katasztrófa volt. Arra jó, hogy előadáson példának mesélek róla.

Ami nekem nehézség – nem tudom hogy baki-e -, az előadói lét. A Nyitott Akadémián azt a tanácsot kaptam, hogy ne akarjak nagyon nő lenni a színpadon. Én előtte, az egyetemen, a munkám elején, nagyon nőiesen öltözködtem, magassarkúim voltak és kis csinos szoknyák. De azt mondták: ne magamat helyezzem előtérbe, hanem a mondandót. És a közönség 80%-a nő, rivalizálás se legyen. Képzeld el, odamentem az első Nyitott Akadémia előadásra, előtte volt egy kis megbeszélés, rajtam egy ceruzaszoknya kis fekete magassarkúval – nagyon csinos volt -, meg egy kis blúz és leesett az álla a szervezőnek, hogy hú, itt pulcsit vesznek föl meg egy laza nadrágot, furcsa lesz így.

Tényleg igaz, hogy máshogy érzed magad: nem teszel bele extra energiát, laza esésű vékony pulcsi, kényelmesebb blúz, fekete nadrág és jöttek a balerinák. Lehet, hogy ez túlment nálam és ez baki. Kaptam már visszajelzést, hogy túl aszexuális, sőt akár férfias is. Már a magánéletben sem nagyon váltok át – esetleg nyaraláson van szoknya vagy ruha rajtam -, az igazán nőies szettektől elszoktam. Kényelmes hogy nem kell tolni magam nőként, például nincs semmim dekoltázzsal. Talán nem baki, inkább azt mondom, hogy nem biztos, hogy teljesen optimális. 

A legrettenetesebb szerkómat egy tévé műsorban adták rám: kiderült, hogy nemcsak smink és haj van, hanem stylist is. Elképesztően erős, rikító sminet tettek fel, pinkes rúzst –  soha nem használok rúzst, legfeljebb szájfényt -, a hajamat kontyba rakták és a lelógó tincseket csigába sütötték. Iszonyatosan előnytelen volt, nagyon rosszul éreztem magam. Kiderült, miért pink a rúzs, mert pink zakót kaptam! Engem üt az erős pink, sápadt voltam, hiába a paprikajancsi smink. Életemben ilyen rondának nem éreztem magam mint az erős szájjal és a két csigával. A baki az volt, hogy elfogadtam, de meg voltam szeppenve. Mindekinek van olyan élménye, amikor nagyon egyben van, na ez éppen az ellenkezője volt, csúnya voltam, rosszul állt a ruha, előnytelen, sápaszt, kövérít, nyomorult érzés volt, az ember önbizalma és önértékelése lenullázódik átmenetileg. Tanulság volt benne, hogy nem szabad ennyire másokra hagyatkozni.

Máskor egy címlap fotózáson voltam, szép sminket kaptam, ott a stylisttal előre egyeztettünk a színekről. Ehhez képest egy sárga ruhával fogadott. Szőkén nekem a sárga az utolsó amihez nyúlok, nem is volt semmi sárgám. Feladott rám egy testhez álló kis garbót egy sárga alapon zöldes mintájú muszlin szoknyával. Rám, aki szoknyát csak nyáron hordok! Aggódtam, de az a nagyon érdekes dolog történt hogy elképesztően jó lett a végererdmény. Szóval nem mindegy, ki mozdít ki. Nagyon érdekes, ahogy kitettem a képet, mindenki erről jelzett vissza. Azóta vettem egy okkersárga szövetkabátot, amit teljesen fekete szettre szeretek felvenni, erős az összhatás, nagyon jó.

Van egy másik ilyen képem is. Irgalmatlan drága blúzt adtak rám, az árcédulája rajta volt, 529 ezer forint, Gucci vagy Dolce&Gabbana, tiszta muszlin, habcsók fodrok, millió színű virág minta. Soha nem venném meg – sok okból -, de tény, hogy mindenhonan az a visszajelzés érkezett, hogy Kitti végre színekben van. A külsőmre ez a leggyakoribb visszajelzés, miért mindig csak fehét blúzban vagyok, miért nem hordok több színt. Erre nem válaszolok, nem éri el az ingerküszöbömet. Amikor kitesz a Nyitott Akadémia egy idézetet tőlem és mellé ezt a színes fotót, húsz kommentből tizenkilenc azt írja, hogy jajj, de jó végre színek, és egyvalaki írta, hogy egyébként jót írtam. Látod, tényleg igaz, hogy a látvány elviszi a tartalomról, a lényegről a figyelmet. Mintha azt látnák rajtam, hogy óh, végre kinyíltam, miközben én jól érzem magam a fehér blúzban. Ettől nem tudnak eltántorítani, a legjobb érzés a fehér blúz!

 

Kitti, nagyon érdekes volt, köszönöm szépen!