Ruháinkra megszokásból tárgyként gondolunk, de a valóság az, hogy az öltözék a test kiterjesztése. Nemcsak a külvilághoz kapcsolódunk vele, de el is választ attól. A ruha a határ az én és a nem-én között. Kiemel vagy véd, megmutat vagy eltakar, a ruha a második bőrünk.

Ahogy felöltözünk hat ránk, megváltoztat, tesz valamilyenné. Fordítva is igaz: ruhákkal üzenünk a szavak előtt: ki vagyok, hova tartok, hogy érzem magam.

Ezzel az interjú sorozattal az öltözködés erejét mutatom meg, ez a #MÁSODIKBŐRÜNK.

Dr. Pónyai Katinka nevét sok éve, először a Szomolányi szabóságban hallottam, ahol én is gyakori vendég vagyok. “Elegáns, igényes, okos, szép, kívül belül nagyon finom kis nő.” – mondta Zsuzsa és Andi. Később – hogy magam is résztvevőjévé, fogyasztójává és teremtőjévé válok a szép-öregedés, az idő-lassítás, az önazonosság, a megjelenés témának – a “Pónyai-Katinka” jelenség megkerülhetetlenné válik.

Az általa alapított DermArt Buda a főváros egyik legismertebb orvos-esztétikai klinikája, a szépészeti bevatkozások fellegvára, amit a nívós szakmai tudás mellett tiszteletreméltó visszafogottság jellemez.

Végtelen intelligenciával tart tükröt azok szemébe, akik önmagukban elvesztve botorkálnának egyre mélyebbre a bevatkozások rengetegében, “Töltike” karaktere az Instagram sztorikban a legfinomabb és leghumorsabb irónia Tőle.

Szerepel, előad, meghívják, kérdezik, ír, élőzik, tudást ad át, ügyek mellé áll, szíve-lelke van benne ahogy a munkájáról beszél. Népszerűsége és sokoldalúsága ellenére azt nyilatkozza, hogy hiába kérik, nem lép ki a szerepéből és nem fog smink  vagy “mi van a táskámban” videókat csinálni.

Ezért külön öröm és izgalmas, hogy kapcsolatát a ruhásszekrényével most mégis megosztja velünk és elvisz a kulisszák mögé.

Milyen érzést adnak Neked a ruháid?

Kiskorom óta nagyon szeretek öltözködni és mint kisebbik gyerek sokszor a nővérem ruháit is megkaptam – meg kell, hogy mondjam ezeket vártam a legjobban- mert akkor úgy éreztem, hogy ezek a legmenőbb ruhák a földön. A nyolcvanas évek elején nem volt könnyű egyedi gyerekruhákat szerezni, azonban Édesanyámnak mégis megvoltak a maga kis bejáratott butikjai, ahol tudott nekem mindig egy-egy különleges szoknyát, vagy ruhát szerezni. Tinédzserként a 90-es években pedig már nagyon könnyű dolgom volt – csak kinyitottam Édesapám szekrényét és elcsórtam a legmenőbb flanelingeket.

Apai ágon a nagyszüleimnek szabóságuk volt, így Édesapám öltözködése és ezzel kapcsolatos tanácsai nagyon meghatározóak voltak számomra, annak ellenére, hogy tiniként – természetesen – folyamatosan szembe mentem ezekkel. Édesanyám pedig 40 éve ugyanahhoz a divattervezőnőhöz és varrónőhöz jár, ahová sokszor kisértem el és láttam milyen, ha egy nőre szabják és varrják a ruhát. Ott megcsodálhattam a különleges anyagokat, és szabásvonalakat, a „külföldi” újságokban pózoló manökeneket, a különböző – itthon még teljesen ismeretlen- divatházak legújabb kreációit, melyekből mindig ihletet merítettem és egy- egy darabot „levarrattam”. Aztán persze ezek az én kis egyszerű ruháimmal kombinálva nagyon egyedi megjelenést kölcsönöztek nekem a tinik között. Erre akkor elképesztően büszke voltam.

Van-e ruhadarabod, amihez különleges történet kapcsol?

Minden korszakban volt valami aktuális divathóbort, egy státusz szimbólum, ami nélkül nem számíthattál divatosnak. Ezeket persze én is kikönyörögtem otthon pl. a „holdjáró” magastalpú cipő, ami nyilván számomra teljesen felesleges volt, a 180 centis magasságom és a 60 kilóm mellett nyakiglábként. Arról nem is beszélve, hogy folyamatosan elestem benne a macskaköveken, de azért hordtam rendületlenül. Azért valahogy a kommersz cuccok mellett mindig sikerült valamit kitalálnom, amivel meghökkentettem a környezetemet – pl. a színek kreatív használatával – szinte sohasem hordtam feketét, ahogyan ma sem igazán teszem, ill. Nagyapám pincéből előkerült 100 éves bőrkabátjának kitartó viselésével.

Mi a kedvenc darabod és miért?

A méretre készített ruha szeretete mindig bennem volt és bennem is maradt, bár eleinte csak az igazán elegáns ünnepi darabokra korlátozódott.

A harmincas éveim végén azonban kezdtem ráeszmélni, hogy a testem változik és rájöttem, mennyire igaz Givenchy mondása: „A ruhának kell követnie a nő testének vonalát, nem a testnek a ruha szabását.” Azóta ismét szinte csak készíttetett ruhákban járok, amelyeknek a kialakítását mindig rábízom a szakemberre, aki kívülről lát engem és meg tudja mondani mi áll jól nekem.

Amire sohasem sajnálom a pénzt leginkább az, hogy jó minőségű cipőt és táskát vegyek. Nem veszek utánzatokat, hamisítványokat. Igyekszem olyan márkát választani, amelynek nemcsak a designjával, hanem a szellemiségével, történetével is tudok azonosulni. Nagyon szeretem a magas sarkú elegáns cipőket. Ezzel ellentéteben a sportos darabokkal nem tudok mit kezdeni. Nem látom mi az, ami szép lehet bennük, ezért – mivel hordanom kell ilyet is – mindig a férjem kérem meg hogy válasszon nekem, mert szívem szerint mindet otthagynám a boltban.

A márkás ruhákat fenntartással kezelem, ezerszer inkább varratok valamit magamnak magamra, mintsem, hogy egy konfekció ruha (ez a családban régen nálunk szitokszónak számított) legyen rajtam – legyen azon bármilyen logó vagy monogram. Persze vannak vágyaim, amelyek inkább egy-egy márka ikonikusabb darabjairól szólnak – pl. egy Chanel kosztüm – és van egy-egy kiegészítőm is, de egyelőre a márkás ruhák világa nem szippantott be magába.

Magyarországon fantasztikus divattervezők – már maguk is márkák – és varrónők, szabászok vannak. Szegedi Kata barátnőm mindig meg tud lepni olyan darabokkal, amelyeket saját kollekciójából rám szelídít, a Szomolányi varrónők – akikre a gazdagréti lakótelep egyik kis boltjában találtam – időtlen eleganciájú ruhákat varrnak nekem, illetve S. Hegyi Lucia, aki megálmodja azokat a ruhákat, amelyek igazán meg tudnak mutatni.

Hogy változtatta meg a karantén a viszonyodat az öltözködéssel?

Az öltözködés nekem mindig öröm. Emlékszem a karantén első hónapjaiban mennyire megszépítette a legnehezebb napjaimat is, hogy csinosan felöltöztem és elmentem dolgozni. Olyan volt számomra, mintha az élet nem állt volna meg, mintha minden a régi maradt volna. Úgy éreztem, az elegancia segít megőrizni a reményt és a vidámságot ezekben a napokban is.

Mit jelent számodra az öltözködés?

Szerintem az öltözködésben ez a legfontosabb, hogy el tudd fogadni, mi az, ami jól áll és mi az, ami nem, és tudd hordani és divatosan kombinálni az alap darabokat. No meg persze az életkor előre haladtával tudni önkritikát gyakorolni akkor is, ha a test formája még „tökéletes”.

Az elegáns ruhák erőt tudnak adni, egy nehezebb napon, egy előadás megtartásához, egy vizsgához, éppúgy, mint a szép cipők és ikonikus táskák. Szimbólumok ezek: olyan apró örömök az életemben, amivel ki tudom fejezni a nőiességemet és az ebben rejlő erőt. Ha úgy érzem kifogástalan a megjelenésem, legyőzhetetlennek érzem magam. Valahol ebben látom tükröződni azt a sok erőfeszítést, munkát, amivel eljutottam idáig.

A divattal kapcsolatos kedvenc idézetem pedig Jackie Kennedy-től származik és azt gondolom a mai világban éppoly aktuális, mint régebben volt: „Stílusosnak lenni annyit tesz, mint amikor egy nő tisztában van vele, hogy mennyi mindennel kérkedhetne, mégis úgy dönt, hogy nem teszi közszemlére.”

Katinka, köszönöm szépen!